Az egók harca

A vágy, hogy nyerjünk, hogy megmutassuk, képesek vagyunk kiemelkedni a többiek közül, sokunkban erős. Befolyásolni kívánjuk a dolgok alakulását, hatással akarunk lenni környezetünkre, hogy nyomot hagyjunk magunk után. Mindezek alapesetben rendkívül értékes pozitív energiát teremtenek. De miként fordulhat át mindez rombolásba?

Egy sziporkázóan kreatív és lendületes kollégával, akivel fontos és érdekes üzleti megbízások kötöttek minket egymáshoz, azt tapasztaltuk, hogy gyakran feszengve érezzük magunkat egymás jelenlétében. A megbeszélések, tárgyalások, telefonbeszélgetések sokszor rossz szájízt hagytak mindkettőnkben, néha még hangos veszekedésekbe is átcsaptak. Amikor együtt mélyére néztünk a dolognak, azt találtuk, hogy a stílusommal a mindig számon kérő, több komolyságot elváró apjára emlékeztettem, én pedig őt csapongóan változó kijelentései miatt egyszerűen megbízhatatlannak, tisztességtelennek tapasztaltam meg. Egymás legtöbb cselekedetét ezeken a szűrőkön keresztül láttuk - bármit tettünk, ilyennek érzékeltük a másikat, így lényegesen lecsökkent a szakmai együttműködés hatékonysága. A megbeszélések során energiáinkat elsősorban arra fordítottuk, hogy a másik felé igazoljuk a róla kialakult képünket. A helyzet vesztesei – rajtunk kívül – a jelenlévő, a helyzetet elszenvedő kollégák, és azok az ügyfelek voltak, akik számára jobban teljesíthettünk volna, ha nem egymással foglalkozunk.

Egó harc akkor alakul ki, amikor a vita középpontjában már nem a téma van, amiről beszélünk, hanem az, hogy melyikünk fog győzni. Erre a helyzetre szokták tréningeken közhelyesen ajánlani, hogy „teremts a társaddal win-win helyzetet!”. De hogy lehetek erre képes, ha képtelen vagyok megérteni saját magam és a másik magatartását.

Mert mi is az egóm? A személyiségemnek az a része, amilyennek látni szeretném magam, az a felem, amelyik állandóan azt figyeli, hogy milyennek kellene lennem, mit kellene csinálnom. Az a rész, amelyik – befolyásolva a környezetből, a múltban érzékelt elvárások által – nem engedi a személyes, szabad, belső szándékaim kibontakozását, nem engedi meg önazonos megnyilvánulásaimat. Az egó nem igazán én vagyok, hanem amit érzek, hogy milyennek kellene lennem. Az előbb említett helyzetemben az egóm azt sugallja: „be kell bizonyítanod, hogy megbízhatatlan és nem tartja a szavát, le kell győznöd, mindegy mi az ára, nem veszíthetsz, ezzel tartozol...”

Az egó az empátia ellensége. Megakadályozza, hogy igazán együtt érezzek önmagammal és másokkal egyaránt. Akadályoz abban, hogy őszinte emberi kapcsolatot alakítsak ki, aminek középpontjában az a tisztelet, a szeretet, a harmónia, a nyitottság és az együttérzés van.

Az alábbi eszköztárat alakítottam ki olyan esetekre, amikor beragadt munkakapcsolataimat kell kezelnem:

• próbálom meggyőzni igazamról, amíg lehetőséget látok erre,
• közben nyitottan törekszem arra, hogy meghalljam és megértsem, milyennek lát ő engem,
• próbálom elfogadni, hogy – az általam nem érzékelt - gesztusaim, hangsúlyaim érzékenyen érintik,
• tudatos mondásokkal próbálom ellensúlyozni a negatív hatást,
• próbálok társakat bevonni a helyzet több szempontú tisztázásába, akár segítő szakembert, mediátort hívok be a helyzet rendezésébe,
• tudatosan csökkentem a konfliktus helyzeteket, elkerülöm a szükségtelen konfrontációt,
• elengedem a győzni akarásomat és visszahúzódom,
• és ha nincs más lehetőség, tudomásul veszem, hogy nekünk nem megy az együttműködés.

A munkahelyi környezet sokszor nem teszi lehetővé, hogy kikerüljük egymást olyanokkal, akikkel nem megy az együttműködés. Ilyenkor, ha már mindent megtettem a tisztázás és személyes feldolgozás érdekében, lehet, hogy valamelyikünknek változtatni kell a szerepén, félre kell állni, vagy akár távoznia kell.