Az önigazolástól a bevállalásig

Sándor (39) évek óta egy piacvezető cég meghatározó üzletágának vezetője. Több tucat beosztott tevékenységének irányításáért, milliárdos nagyságrendű éves bevételterv teljesítéséért felel. Közvetlen főnökével, a cég vezetőjével együtt jelölték ki a coaching folyamat céljait. Főnöke több pro-aktivitást, kevesebb kritikát és ellenállást várt Sándortól.

Első alkalommal szinte másról sem beszélgettünk, mint Sándor fenntartásairól: a rendszerrel, az elvárásokkal, a cégvezetéssel, a főnökkel szemben.

  • „Van bennem tettvágy, de ebben a keretben nem működik, nem tartom elégségesnek az autoritásomat.”
  • „Úgy vagyok felelős a bevételekért, hogy valójában annak 80%-ára nincs ráhatásom, a főnök menedzseli.”
  • „Kifelé jól mutatok, de belül kevés a jogköröm, még asszisztensem sincs.”
  • „Kritikus attitűdöm az új szervezeti struktúra kialakításától ered, ahol időzített bombákat észleltem, de kimaradtam a döntésekből, légüres térbe kerültem.”

Sándor a következő alkalmak során újra meg újra visszatért annak taglalásához, hogy mitől van megoldhatatlan helyzetben, miközben erős lojalitása az emberei és a cég iránt nem engedte meg, hogy kilépjen. Hajlamos volt a szóba kerülő kérdéseket, helyzeteket sajátos negatív szemüvegén keresztül nézni, és kiérlelt magyarázataival igazolni reménytelen helyzetét.

Több alkalommal arról beszélgettünk, hogyan is működik ő bizonyos helyzetekben, hogyan éli meg a történéseket. Ekkor születtek azok a felismerései, amelyek segítettek megnyitni az utat a helyzet tisztább érzékelése, végső soron pedig a változás felé.

  • „Előfordul, hogy sokáig nem fogadok el dolgokat, és addig nem tudok koncentrálni a megoldásra.”
  • „Sokszor látok korlátokat, amik visszatartanak, közben számos panaszom és magyarázatom születik.”
  • „Tele vagyok sztereotípiákkal a főnök kapcsán.”
  • „Gátlásos vagyok, időnként gyáva is. Gátlásaim körülményessé tesznek, feszültséget okoznak, és időt vesznek el, nem világos helyzeteket teremtenek.”

Egy ponton felbukkant a kérdés: mi akadályozza abban, hogy kivívjon magának egy saját asszisztenst, ha erre minden józan megfontolás alapján neki és a területének is szüksége van. Válasza hevesre sikeredett: „Nem szeretem a túlzott önérvényesítést, az ember tegyen inkább másokért! Nem szeretek kérni, megalázó, kellemetlen, nem méltó dolog. Az asszisztens biztosítása a főnököm hatásköre, egyszer szóltam neki, innentől neki kell lépnie!” Ugyan belátta, hogy esetleg a főnök csak elfelejtette az egészet, és nem venné zokon, ha Sándor kiállna jogos igényéért (önmagáért), és újra szóba hozná, de inkább önigazoló magyarázatokat adott: „Sokszor lejátszok előre dolgokat fejben, és nem megyek inkább el odáig. Nem akarom elveszteni a pozitív hozzáállást.”

Ezt követően az önmagáért kiállás, a saját határainak védelme lett a beszélgetéseink fókusza. A másfél hónappal későbbi záró találkozón így reflektált az eredményekre:

  • „Konfliktus helyzetekben cégszerűbben tudok működni és másokat is erre késztetni.”
  • „Sokkal jobban élem meg a főnökkel való kapcsolatomat; el tudom hinni, hogy partnerek vagyunk.”
  • „Szerintem a coaching munkánk valódi célja az volt, hogy ne piszkáljam a főnököt, pozitívabb hozzáállás alakuljon ki bennem, és a visszajelzésekből úgy érzem, ez jó irányba mozdult el.”
  • „Bizonyos valós vagy vélt korlátaimon könnyebben tudok túllépni, például azon, hogy saját lehetőségeim határát magam húzom beljebb, miközben briliáns elméleteket találok hozzá.”

Búcsúzáskor Sándor azt is elmondta, hogy az asszisztens feladatkörének meghatározása és a megfelelő jelölt keresése elindult, valamint kezdeményezett egy tisztázó beszélgetést a hatásköréről a főnökével.
 

 
 

 
   
     
Kérdések önmagamhoz:
    • Mennyire állok ki saját területem, munkatársaim és a magam igényeiért? Hol látom magamat egy tízfokozatú skálán, ahol az 1 a teljesen behódoló, míg a 10 a kizárólag csak a saját igényeire fókuszáló értéke?
    • Milyen gondolatok, meggyőződések, értékek nehezítik számomra az egyensúly megtalálását magam és mások igénye között?
    • Van-e olyan személy a munkakörnyezetemben, akinek kapcsán túlzott panaszkodásra vagyok hajlamos? Mit gondolok, mi tesz vele szemben kiszolgáltatottá, miben függök tőle?
    • Mi akadályozza bennem, hogy ezt a helyzetet számomra kedvező irányba változtassam?
    • Van-e valami fontos az életemben, amit mástól várok, miközben magam nem igazán teszek érte?